intézményünk története
Szent László
Iskolánk a Szent László ÁMK sok magyar intézményhez hasonlóan igen komoly múlttal és mélyen gyökerező hagyományokkal rendelkezik. A teljesebb kép kedvéért röviden összeállítottuk a múltunk jelentősebb állomásait.
Baja városának olyan intézménye vagyunk, amely több mint 140 éves fennállása alatt – a bekövetkező gazdasági-társadalmi-politikai irányvonalak miatt – a legtöbbet változott belső tartalmi szerkezetét, formáját, képzését illetően.
A múlt században alapított iskolának az 1989-es rendszerváltáshoz kapcsolódóan nyílt lehetősége eredeti célkitűzéseihez visszatérni. A sok és kényszerű változás ellenére azonban pont ez az iskola volt képes megőrizni a máig is korszerűnek mondható szeretetteljes, a szülők és a gyermekek érdekeit szem előtt tartó személyiségformáló beállítódását.
A polgári leányiskolától a tanítóképzőig (1903-1929)
Az iskola az új nyomvonalon haladt a háború végéig annak ellenére, hogy a szerb katonai megszállás mély nyomokat hagyott. Trianon szerint Baja városa Magyarországnak jutott s jelentőségét megnövelte az, hogy Bács-Bodrog vármegye székhelye lett. A béke éveiben 1920 és 1925 között az iskola növendékeinek a száma megduplázódott. A középfokú leánynevelést az 1926. évi XXIV. tc. rendezte, ezzel új életlehetőséget adva a képzésnek. 1928-ra újabb építkezés indul, amely négy tantermet, rajztermet, tornatermet és új óvodát alakított ki. 1929-ben megnyílt a római katolikus felekezeti tanítóképző intézet.
A tanítóképzőtől az iskolák államosításáig (1929 – 1948)
A tanulók létszáma tovább emelkedett, de a gazdasági válság közepette igen nehéz volt az intézmény fenntartása, fejlesztése. Mégis új kápolna és lakószárny építésébe fogtak bele 1930-ban.
A ma már csak képen látható kápolna alapterülete 355 m2, a kórus pedig 98 m2 volt, így 1500 tanulót volt képes befogadni. 1944 az intézet történetének legviharosabb éve volt. A háborús események miatt már áprilisban kiadták a bizonyítványokat. A nővérek a nevelés helyett szociális tevékenységet folytattak. Az épületben katonai kórházat alakítottak ki. Szeptemberben igen terhes időben, de megindult az új tanév. A front közeledtével és a fokozódó bombázások miatt a diákok sorra hazamentek, a tanítás október 10-én leállt. A bevonuló oroszok is katonai kórházat telepítettek az épületbe.
A szovjet parancsnokság 1945. augusztus 1-én adta vissza a rendnek az iskola épületét, megindult a tanítás. 1948-ban az államosítási törvényt megszavazta az országgyűlés és egy hónapon belül megtörtént az állami tulajdonba vétel. A nővérek közül senki sem vállalt állást állami iskolában.
Az idő előrehaladtával igen megfogyatkozott az egykorú szemtanúk sora. Az alábbiakban közöljük a Szalma Sándornéval 1999. március 17-én készült riport ideillő részleteit:
“1948-ban végeztünk, pont az államosítás idején, ez azért érdekes, mert mi voltunk az utolsó osztály, akik még az apácáknál végeztünk. Magáról az államosításról akkor nem igen hallottunk, mert az ember akkor fiatal volt és a képesítőre készült és akkor a politika különösebben nem érdekelte.
Amikor persze megtudtuk, hogy mi fog történni és már jövőre nem apácák fognak tanítani, akkor nem volt közömbös, sírtunk, misére mentünk, imádkoztunk, hogy ez ne forduljon elő, mert akkor az embert így nevelték.
Ha sokat vagy egyáltalán köszönhetünk valami szépet, jót, nemeset, akkor azt nekik köszönhettük. … Ahogyan végeztünk nem kaphattam állást. … Az államosítás idején a nyáron volt egy nagy fogadás a zárdában, Mindszenty járt itt, és akkor nagy ebéd volt, elhívták és akkor terjedt el a hír, hogy most ennek az ügyében kérik Őt, mert hogy államosítják az iskolát, … a ciszterci rendházban volt a nagy tárgyalás. …
A tanári kar sorsáról keveset tudok, legtöbbet Gajdán Olgáról, a híres karnagyról, aki osztályfőnököm volt. Sehol nem kapott állást, a végén egy-két év után Kiskunhalason taníthatott. Öregkorában hazajött Bajára és itt is halt meg a bajai kórházban.
Nem kaptak állást, de nem csak Ő volt az egyetlen, hanem a többi sem. Volt akik megmaradtak apácának, mert megmaradt egy iskola valahol az országban, az idősebbek pedig az otthonba kerültek Püspökszentlászlóra, vagy kivetkőzve próbáltak különböző állásokat. Nagyon sajnáltuk őket, mert nagyon jól tanítottak, fegyelmeztek, ott rend volt, szép volt, szóval annyi sok mindenre volt időnk.”