DIGITÁLIS ÉVKÖNYV


2011-2012 tanév 2012-2013 tanév

Színházlátogatás Budapesten
Sugárzó mosoly Paksól
Budapest - osztálykiránduláson a 12.C
Abenteuerland
Német verseny
Máré vára 2011. november 12.




SZÍNHÁZLÁTOGATÁS BUDAPESTEN


Mindenki pontosan érkezett, így hamar el tudtunk indulni. A buszon oldott volt a hangulat, attól függetlenül, hogy többféle osztályból tevődött össze a csapat. Mindenki izgatottan várta és leste, hogy mikor érünk Pestre. Miután megállt a busz a Duna mellett, elsétáltunk a Vígszínházig. Kívülről megcsodáltuk a színházat, de mielőtt a kettő és fél órás előadás elkezdődött volna, mindenki Mc’Donalds-os menüvel csillapította éhségét.
A csoport minden tagjának arcára kiült a meglepődés, mikor beültünk a Vígszínházba. Annyit tudtunk az előadásról, hogy a világirodalomban jól ismert Shakespeare Rómeó és Júlia című drámáját fogják játszani Eszenyi Enikő rendezésében, Varró Dániel szövegével.
Valójában nem a klasszikus szerelmi történetet tárták elénk, hanem az eredeti dráma fő cselekményét a XXI. századi budapesti környezetbe helyezték át. Megtudhattuk, hogy minden generációnak, minden korszaknak megvan a saját Rómeó és Júliája, és hogy ez hogy néz ki ma Budapesten, szájtátva figyeltük. Meghökkentő volt számomra, mikor a színpad közepére begurult egy piros roncsautó, ami az utcai, vagány, bandás srácokat, azaz Rómeót és társait kísérte. A színészek nagyon közvetlenek voltak. Belevonták a nézőközönséget is az előadásba. Már-már olyan érzés támadt bennünk, mintha benne lennénk a drámában. Az éjszakai erkélyjelenetet a szerelmesek a páholyok távlatából adták elő, a nézőtér felett. A bálozó, táncos szereplők a széksorok között közlekedtek. Néha-néha meg is simogattak egy-egy nézőt, sőt még pogácsával is megkínálták. A színpadi előadás nagyon élethű volt, a színészek úgy játszották a szerepüket, mintha nem is színházban lennének, hanem a köznapi életben. Ezzel hitelessé vált az egész előadás. A fiatalok közti szerelmet nem győzhette le sem családi viszály, sem gyűlölködés, csak a halál volt az, ami a földi léttől elszakította őket, és az örök boldogság birodalmában kiteljesedhetett szerelmük. E végzetes sors rábírta az időtlen idők óta szemben álló Capulet és Montague családot a megbékélésre. Hihetetlen, hogy ilyen árat kell fizetni ahhoz, hogy megszűnjön a gyűlölködés.
Én már többféle Rómeó és Júlia-feldolgozást láttam, de ez sokkal inkább a fiatalságnak szólt a laza nyelvhasználattal és a modernkori szituációkkal. Ezért különíthető el a hagyományos, szabálykövető Shakespeare-drámától, ez teszi különlegessé ezt a produkciót.

Tafner Kitti 12/E

__________________________________________________________________________________________________________________

Sugárzó mosoly Paksól


2011. november 10-én reggel az osztály - több napra elegendő élelemmel felfegyverkezve- buszra szállt, hogy tanulmányi kirándulásra induljon az ország egyetlen atomerőművéhez.
Kísérő tanárunk, Tarnay tanár úr kisebb népszámlálást tartott, és miután megbizonyosodott róla, hogy senkit sem hagyunk itthon, megnyugodva helyet foglalt az első ülésen, majd kiadta a parancsot: "Irány Paks!"
Az út oda talán másfél óra lehetett, de nem figyeltem rá, csak azzal foglalkoztam, amivel mindenki más: a többiekkel. Forgolódtunk, beszélgettünk, és fejlesztettük az osztályközösséget…
Valamivel korábban érkeztünk meg az erőműhöz, mint azt gondoltuk, így amíg tanáraink az illetékesekkel konzultáltak, mi a buszon ültünk, és vártunk, hogy történjen valami. Végre megjelentek az ismerős arcok, az ismeretlen városban.
Rövid séta következett a fagyos parkolótól az előtérig, ahol lepakolhattunk. Itt emlékül ajándéktárgyakat, még akár uránpasztillát is vehettünk. Nem rossz befektetés, ha meggondoljuk, hogy egy pasztilla egy átlagos család éves energiaellátását biztosítja. Feltéve, ha van otthon atomerőművünk. Mondjuk a spájzban.
Minek ide költségtakarékos élet, meg a havi fizetés kuporgatása? Ezzel mindenki gondja megoldódna! Az atomerőmű bejárásának első állomása egy akvárium volt. Nem vicc, tényleg egy akváriumhoz vezettek minket, ahol modellekkel szemléltették az egyik erőmű működését. Ezzel csak az volt probléma volt: sokan voltunk, és a hátul állók nem láttak és nem hallottak semmit. De azért láthatóan jól szórakoztak, és elfoglalták magukat valami mással.
Ezután érdekes történelmi séta következett. Közben hallhattuk, hogyan működik az erőmű, és miképp folyt az építése. Kissé visszavetette az érdeklődésünket, hogy sokat kellett állni egy-egy helyszínen.
Később pihenhettünk, amíg egyesével szólítottak bennünket, ellenőrizték a személyi számunkat, és kaptunk egy ruhára csíptethető kártyát. Hamar elterjedt az a nézet, hogy olyanok vagyunk ezzel, mint az FBI ügynökök a szövetségi épületben. Újabb élmény következett: a mágneses kapu. Mindenki azt vizsgálgatta magán, hogy mi miatt fog majd sípolni a kapu a belépéskor. Elszórakoztunk ezzel egy ideig, de aztán jött a következő megpróbáltatás, ami még a mecseki túráinkat is felülmúlta. A lépcsőzés. Sokat lépcsőztünk. Nagyon sokat. Miután pillantást vethettünk az erőműben dolgozó emberekre, mindenki kapott egy-egy piros sisakot. Úgy éreztük magunkat, mint egy gyerek, aki új játékot kapott. A sisakhoz jött még valami: a füldugó, amit néhányan - köztük én is - eltettünk szuvenírnek. Miután mindenki elkészült, elindultunk az erőmű első megállójához, oda, ahol az energiát fejlesztik. A hatalmas lapátok a Duna vizét használják fel működésük során. Lenyűgöző látvány volt.
Eszméletlen hangos volt a zúgás! Még a füldugón keresztül is. Bele se mertem gondolni, milyen lehet nélküle! Ráadásul hihetetlen magasan voltunk, egyetlen egyszer mertem lepillantani, akkor is csak egy embert láttam, aki olyan icipici volt, mint egy pont. Újabb erőltetett menet várt ránk: még több lépcső! A lábam majd leszakadt. Végül is megérte, mert láthattuk a reaktorokat. Furcsa látványt nyújtottak az odalent sürgölődő hangyányi munkások.
Miközben lefelé lépcsőztünk, arról beszélgettünk, hogy nem mindennap lát ilyet az ember, és ez után az élmény után jobban megértjük a fizikakönyvben olvasottakat.
Paks után indultunk Bátaapáti atomtemetője felé. Meglepően hosszú volt az út. Nem gondoltam, hogy ilyen messze van az erőműtől. A helyszínen az atomtemetőről láthattunk két filmet, megtudhattuk, hogy az egész temető egy bányarendszerben található. A radioaktív hulladékot kiöntik betonnal, így egy betonkockát kapnak, amit leszállítanak a bányába. Ha összegyűlt egy adott mennyiség, az egészet újra bebetonozzák. Így elméletileg teljesen védve van a környezettől, és nem szivároghat ki a talajba káros anyag. Az elmaradhatatlan sisakokat itt is fel kellett venni. Ez remek alkalmat adott a fényképezésre, hogy legyen rá bizonyíték: megjártuk az atomtemetőt!
Tanulságos volt ez a kirándulás számomra, és talán mindenki más számára is. Mintha egy egészen más világba nyertünk volna bepillantást. Pedig csak kiruccantunk ide a szomszédba, Paksra.

Korsós Klára Mónika 12.C

__________________________________________________________________________________________________________________

Budapest - osztálykiránduláson a 12.C


2011.11.11-én, ezen misztikus titkokat sejtető napon a 12.C hajnali háromnegyed 6-kor gyülekezett a bajai vasútállomáson, hogy megkezdje útját a nagy és nyüzsgő Budapest felé.
05:55 – Égnek a vonalak, hogy előkerítsük azokat, akik még nem érkeztek meg a vonat indulása előtt cirka 5 perccel. Fő a nyugalom, végül mindenki előkerült!
05:57 – Osztályfőnökünk, Tarnay tanár úr bemutatja – az ő szavaival élve - nem tanár kísérőnket,a feleségét.
06:00 – Az osztály megindul az állomáson álldogáló vonatunk felé, felszáll, és elkezdődik az első helyfoglaló verseny.
Ezzel vette kezdetét a cirka három és félórás út Budapest felé.
Az első gondolat, ami megfogalmazódik egy idegen emberben, ha ránéz az osztályunkra: a következő lehetett volna: Ejha! Egy hajszál választja el őket az alvástól. Néhányakat a kómától.
A hajnali indulás mindenkit megviselt. És ekkor még fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk a nap további részében! A hosszú és fárasztó vonatút után belevetettük magunkat Budapest sűrűjébe. Első utunk – hatalmas túlélőcsomagokkal felpakolva - a metróhoz vezetett. Na, ez volt az első sokk. Pontosabban a pesti mozgólépcső. Életemben nem láttam még ilyen meredeket és ilyen hosszút! Az első ijesztő dolog a gyorsasága volt, ez kisebb szívrohamot okozott számomra, mivel szinte úgy kellett ráugrani. Vidéki kislány Budapesten.
De, ha ez önmagában nem lett volna elég, az osztályban voltak páran, akik nem bírták a magasságot. Na, azoknak ez a kis hullámvasút még nagyobb élmény volt…
Amikor már túl voltunk az első megrázkódtatásokon, poénkodni kezdtünk azon, hogy ez lesz a 12.C legnagyobb élménye a kiránduláson. A metróval a szállásunkhoz mentünk, ahol mindenki lepakolhatta nagy csomagjait, és pihenhettünk egy keveset, mielőtt megindultunk volna, hogy bejárjuk a nagy betondzsungelt.
A szállásunk a lehető legjobb helyen volt, mivel az épülettől a Mamut – a hatalmas bevásároló központ – mindössze két-három percre volt, és az első programunk helyszínére is könnyen eljuthattunk. Néhány perc séta után megérkeztünk a Csodák palotájának hatalmas épületéhez. Itt aztán újraélhettük a gyerekkorunkat.
Természetesen mindenki volt már a Csodák palotájában, de ez a hely akkora élmény, hogy nem lehet elégszer meglátogatni. Bár meglehetősen furcsa volt, ha körbenéztünk, mindenhol általános iskolások rohangáltak, mi meg 18 éves fejjel ugyanolyan hévvel, vidámsággal próbáltuk ki a játékokat. Nem győztünk ámuldozni: Váó! Látom a felhőket az üres falon! Vagy hasonló reakcióval csodálkoztunk az optikai csalódásokon.
Fel sem tűnt, hogy eltöltöttünk ott két órát. Ennek következtében jól ki is fáradtunk. Ez volt a baj! Ugyanis, senki nem szólt arról, hogy egész nap sétálni fogunk! Ez a hátránya annak, ha az ember nem busszal megy kirándulni. A tömegközlekedésre voltunk hagyatkozva. A második látnivaló a Természettudományi Múzeum volt.
Múzeum??? Ki szereti a múzeumokat? Nem mindenkit lelkesített ez a program Pedig szerintem nem olyan rossz, bár sok időt én sem tudok ott eltölteni, de ezzel szerencsénk volt. Ez a helyszín kötelező volt, mivel egy olyan kedvezményt használtunk ki, mely szerint a múzeumlátogatás feltétele az ingyenes vonatjegy. Mi ez, ha nem árukapcsolás? De legalább költségtakarékos megoldás. Amit most megspóroltunk, majd elmulatjuk az érettségi banketten.
A múzeum olyan volt, mint egy átlagos múzeum. Voltak érdekes dolgok, de a legnagyobb hátránya az volt, hogy az állatok ki voltak tömve. Persze, tudjuk, ez nem egy állatkert. Mindegy, számomra akkor is furcsa a kitömött állat.
Természetesen ide is gyalog jöttünk, ahogy a következő állomásra is: a Láthatatlan kiállításra.
Még soha nem hallottam róla, így ugyanolyan értetlenül álltam a dolog előtt, mint a legtöbb ember.
Mégis teljesen egyértelmű, hogy miről is szól. A lényege, hogy csoportonként mindenki kap egy vak vezetőt, aki bevezeti a látogatókat egy tökéletesen sötét szobába. Pontosabban nem csak egybe. Különböző hanghatásokkal, tapintható dolgokkal érzékeltették velünk, hogy éppen merre járunk; egy mezőn vagy egy utcán.
Le merném fogadni, hogy a tanár úr szándékosan tervezte ilyenre ezt a kirándulást! Ilyen mászkálósra, és fárasztóra. Biztos vagyok benne, hogy tudta, mi lesz a vége a gyalogtúrának, ami még a mecseki hegymászásainkat is felülmúlta: fáradtság.
Ez egy profi kifárasztási stratégia volt, amit ellenünk szőtt, és be kell valljam... remek ötlet volt.
Miután visszaértünk a szállásra, kaptunk kimenőt, és mindenki célba vette a Mamutot. Már akinek bírta a sajgó lába.
Néhányan moziba mentek, néhányan vacsorázni vagy vásárolni. A lényeg, hogy szigorú szabályok kötöttek mindenkit, és adott időre vissza kellett érni.
Bár jólesett a kis szabadidő, hiszen így bevethettük magunkat a könyvesboltba, és kedvünkre nézelődhettünk, mégis bennünk motoszkált az a sunyi kis gondolat: fáj a lábam!!
Különleges esemény is történt velem és három másik barátnőmmel. Valószínűleg mindenki hallott Király L. Norbertről, aki nagy tévésztárrá nőtte ki magát. Na, ez a híresség aznap este éppen ott állomásozott a Mamut épületében, és várta a rajongóit, hogy közös fényképet készíthessen velük.
Négyes csapatunkból akadt egy valaki, aki rajongója, így világossá vált, hogy mindannyiunknak be kell menni, és el kell viselni a fényképezést.
Kezdetben vonakodtam a dologtól, úgy gondoltam, hagyjanak engem békén, de aztán nem bántam meg. Jól szórakoztunk. Még egy kép is bizonyítja ezt.
A fáradtság nagy úr, így a tervezettnél hamarabb tértünk nyugovóra.
A másnap érdekesen indult, ugyanis a reggelit mindenki saját maga intézte, csak a gyülekezési időpont volt kikötve.
Miután az egész osztály megjelent, elindultunk a Terror háza felé, pontosabban – a változatosság kedvéért – a villamosmegállóba. Sokak megkönnyebbülésére, aznap hanyagoltuk a metrót.
Nos, úgy gondolom a Terror házán nincs mit magyarázni. Azt látni kell, és megérteni. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy rémisztő és egyben érdekes az egész épület. Főleg az a hatalmas tank, ami szinte azonnal szembejön az emberekkel, és akaratlanul is elképzelteti velük, hogy valamikor régen, ilyen és ehhez hasonló monstrumok dübörögtek az utcákon. Ott, ahol most autók és emberek sétálgatnak a legnagyobb nyugalomban.
A kisebb-nagyobb megrázkódtatás után újabb szabadidőt kaptunk, amit a legjobban úgy élvezhettünk volna, ha nem szakad le mindenki lába. Sajnos, már nagyon sokan ott tartottunk, hogy hagyjuk a következő programot, és inkább menjünk haza. Eluralkodott a hisztéria. De nem volt mit tenni, a vonatjegyet már előre megvettük. Így maradt az egyetlen választás: a Sziklakórház. Nagyon érdekes volt, hiszen szinte senki sem hallott még róla, és ez is egy olyan hely volt, ahol évekkel ezelőtt még emberek közlekedtek és gyógyították a sérülteket.
Meglepő és tanulságos volt, de fáradtak és nyűgösek lévén, vesztettünk az érdeklődésünkből. Ezek után nem meglepő, hogy megkönnyebbülten és kicsit vidámabban vettük utunkat a szállás felé, hogy felpakoljunk, és meginduljunk a vonat felé, hogy végre valahára hazavigyen minket. Kissé pilledten ültünk a vonaton, és döcögtünk a kedves és szelíd városkánk felé, arra várva, hogy saját ágyunkba feküdhessünk. Összességében kifejezetten jó osztálykiránduláson vettünk részt, bár ezt a rengeteg gyaloglást hanyagoltam volna.
Köszönettel tartozunk Tarnay tanár úrnak, amiért lehetőséget adott arra, hogy átélhessük ezt a sok élményt, és rengeteg emlékkel gyarapodhassunk.

Korsós Klára Mónika 12.C

__________________________________________________________________________________________________________________

Abenteuerland


Iskolánkban harmadik alkalommal rendeztük meg az „Abenteuerland” elnevezésű játékos német nyelvi vetélkedőt, amelyen a városból és a környező helységekből érkező, német nyelvet tanuló diákok mérhették össze tudásukat.
Hat különböző teremben, más-más témában zajlott a megmérettetés. A csapatok menetleveleikkel érkeztek a kijelölt helyszínekre, és csak a feladat teljesítése után haladhattak tovább a következő állomásra.
A verseny ideje alatt a diákokat kísérő tanárok Berkó Rózsa tanárnővel folytathattak kötetlen beszélgetést.
A „megpróbáltatások” végeztével a csapatok az eredményhirdetésre várva a díszteremben gyülekeztek egy kis megvendégelésre.
A német nyelvben való kalandozások után a következőképpen alakultak az eredmények:
1. hely „Glückstern” csapata Császártöltésről
2. hely „Traumreise” csapata Vaskútról
3. hely „Regenbogen” csapata Hajósról
Iskolánk diákjai (Balázs Dia, Reményi Rebeka, Farkas Edit, Németh Péter) is dobogós helyen szerepeltek, holtversenyben Hajós csapatával.
Reméljük, mindenki jól érezte magát, és a vetélkedő hagyományát a következő évben is folytatni tudjuk.

Szügyi Szilvia tanárnő

__________________________________________________________________________________________________________________

Német verseny


A november 24-ei német versenyen nagyon jól éreztük magunkat. Tetszettek a feladatok és a hangulat is. Főleg a vége felé, amikor már készen lettünk a feladatokkal.
Az elején a díszteremből indultunk. Minden csapat kapott egy kísérőt, akik - főleg a másik iskolákból jött versenyzőknek - segítettek a termek megtalálásában és a pontokat tartalmazó lap "kezelésében". Ugyan volt olyan feladat, ami egy kicsit nehezebben ment, de nagyjából megoldottuk, és mint az kiderült, elég jó pontszámot értünk el. Az egyik feladat, amelyben 3 családfát kellett összeállítanunk a megadott adatok alapján, könnyű volt, mert nemrég fejeztük be ezt a témát

Amiben a dalt kellett meghallgatni, valamennyivel nehezebb volt. Viszont segített a refrénje, így pár dolgot rögtön be tudtunk írni. Nagyon tetszett az a feladat, amiben a híres emberek foglalkozásait kellett kiválasztani 3 lehetőség közül. Igaz, hogy volt 1-2, amire nem tudtuk a választ, de viszonylag könnyen ment. Különösen tetszett az a feladat, amiben meg voltak adva ismertebb filmcímek és hozzá leírások, és így össze kellett őket párosítani. Volt egy olyan is, amiben egy szöveget kellett elolvasni, és hozzá tartozó kérdésekre válaszolni. Az, amiben szavakat kellett "összerakni", viszonylag könnyű volt. Nekünk az utolsó volt a legnehezebb. Itt két feladatot kellet megoldani. Meg kellett találni egy Simpson családból való emberekkel teli lapon egy megadott személyt a leírt jellemzők alapján. A másikon pedig egy utat kellett megtalálni a szöveg alapján. Ez nagyon nehéz volt, és kicsit ki is futottunk az időből.
A feladatok megoldása után visszamentünk a díszterembe. Lassan mindegyik csapat végzett. Lehetett teát inni, pogácsát enni, és táncolni is. Kaptunk egy kis időt, hogy pihenjünk. Nagyon jól éreztük magunkat.

Mikor mindegyik csapat visszaért, leültünk a székekre, és mindenki kapott egy emléklapot és egy csokit. A versenyen ugyan a harmadikak lettünk holtversenyben, de a sportszerűség érdekében ezt a helyezést a másik iskolából érkezett csapat kapta meg. Azonban a mi ajándékunk sem maradt el. Érdemes volt részt venni a versenyen, én csak ajánlani tudom, hisz nem voltak megoldhatatlan feladatok, és jó volt a társaság is.

Farkas Edit 8.B

__________________________________________________________________________________________________________________

Máré vára 2011. november 12.


Sokat gondolkoztam, miként tudnám leginkább összegezni a HÉTPRÓBA második túrájának eseményeit. Annyit rágódtam, hogy mostanra már csak pár szó maradt a véleményáradatból: felejthetetlen, kissé fárasztó, mégis gyönyörű s örök élmény. Ha akarnék, sem tudnék tökéletesebb kifejezéseket találni erre a kirándulásra.

Érdekes volt látni előtte a zöld színeiben pompázó lombkoronát, s most a hozzá képest sivárnak s mégis békés menedéknek tűnő őszi környezetet. Bokáig gázoltunk a színpompás levelek hadában. A csendes és mozdulatlan erdőt felverte a vidám kacagás és csipkelődések zaja. Hatalmas ellentét húzódott a szunnyadó természet és a zsibongó tanulók csoportja között, mégis tökéletesen megfért a kettő egymás mellett. Akkor és ott-szerintem- mindenki felejthetetlen élményekkel gazdagodott. Tudom, kissé merész kijelentés az utóbbi, de helyénvaló. Ugyan legyalogoltuk a lábunkat, de a körülöttünk elterülő látvány és a hozzá csatolt hangulat minden fáradtságot megért. Így nem is csoda, hogy mire a pihenőre került a sor, még mindenki csordultig volt energiával. Meg sem látszott rajtunk az eltelt idő és a megtett út. Sőt, még a reggel 8 órai indulás sem. Furcsa, de mindenki vidámnak és élettel telinek látszott. Én speciel jobban éreztem magam, mint valaha.

Gyönyörű táj, barátok, ismerősök, jó hangulat. Mi másra vágyna az ember egy szép szombati napon? Persze tudom, most mindenki, aki szemeit e sorokon nyugtatja, előrukkol a saját kívánságával. Jól is van ez így. Minden embernek megvan a maga kis világa. Én csak annyit mondhatok, hogy ha hasonló élményre lesz kilátásom, a lehetőségeknek megfelelően próbálok részt venni benne.

Nagy Olga 10.B